A macskák nem sírnak! /Gombolyag
                                   Igaz történet a kőbányai macska tetteiről

Jó néhányan álltak a sír körül. Józsi bácsit mindenki ismerte a községben. Sokan szerették,
"Néhányan" pedig utálták, mert azelőtt csendőr volt. A családból huszonöten kísérték utolsó útjára. Nem
volt gyermeke ezért a legfiatalabb gyászolók, a tíz év körüli rokonai – unokahúga és
unokaöccse- voltak.
 …..És egy szürke macska.
 A kandúr odébb állt a tömegtől. Nézte az embereket és emlékezett.
Régi gazdája nagyon megváltozott azóta, hogy egy kiskosárban elvitték hozzá testvérével, a
cirmos Ibrahimmal. Ibrahim Györgyé, Ő pedig Petráé lett. Petra gombolyagnak nevezte el,
mert olyan pici, kerek pelyhes és egyszínű szürke  volt, mintha pamut gombolyag lenne.
Imádták egymást Petrával. Bár neki nem szabadott este a kisszobába menni, nagyon hamar
megtanulta a kilincs használatát. Felugrott a kislány ágyára és a hasán aludt. Gyönyörűeket
álmodott. Ezért kellett elmennie. Mert a gazdija beteg lett és féltették. De hát ő maga is
nagyon féltette Petrát.
 A kandúr szeme nedves lett. Pedig a macskák nem sírnak.
Vidékre került Józsi bácsiékhoz. Mint macskának, jó dolga volt, hiszen szabad lett. Egeret, sőt
óriási patkányokat fogott és ilyenkor mindig megdicsérték. De soha nem ülhetett az ölükbe és soha nem cirógatták az állát. Néha eljött az igazi gazdája látogatóba és amikor vége lett a rövid vakációnak, mindig sírva ment haza. Magához ölelte őt, és ő azt remélte, hogy most vére vele mehet... „haza”.
Volt, hogy egy egész hétig ott volt a testvérével és olyankor megint sok simogatást, szeretetet kapott és az ölükben alhatott, és álmodott. Megint szépeket.
  A kandúr, megnyalta szája szélét és megdörzsölte szemét, miközben a pap monoton énekét hallotta.Mert a macxskák sosem sírnak.
 Egyszer ellopott egy bontott csirkét. Margit néni az udvaron szokta „levetkőztetni” és
felboncolni őket. (szegények… de milyen finomak! ) A gazdasszony bement a konyhába és
mire visszajött, ő már túl volt a csibefejen. Ezzel a tízórai véget is ért. Söprűvel úgy
eltángálták, hogy ő világgá szaladt. Persze csak két napra, mert tudta ő, hogy hibázott. Attól kezdve soha, semmit nem lopott, sőt, általában rábízták a baromfi hullák őrzését. Ő leült melléjük és még a legyet sem engedte a közelbe. Pedig az illat csábító volt.
 Egyszer, a szomszédból sipákolva rohant át a Kati néni
-Már megint az a rohadt kőbányai macska!- kiabálta.
- Mit lopott?- kérdezte Margit néni csodálkozva-
- A francokat se, de kinyírta az összes kismacskámat. Ez a környéken már a tizedik eset, de most láttam azt a randa egér színű vadállatot.
- Érdekes, amikor a patkányokat húzgálta ki a fészeredből, nem sivákoltál ennyire.
- De ezek macskák voltak, nem férgek!
- Legközelebb írjad rájuk, vagy beszéld meg a macskámmal.- Persze, hogy erre ő is előjött.
Hátha meg kell védeni a gazdasszonyt.
-Ott a rohadt, majd most megbeszélem én. Adok én neki.- és félrelökte a gazdasszonyt, aki majd’ elesett. Többre nem volt ideje, mert gombolyag a nyakába ugrott és lerántotta a néni virágos kendőjét. A mérkőzés gyors és hatásos volt. Soha többé nem jöttek át a szomszédok kiabálva. Józsi bácsi jókat kuncogott hetek múlva is a történteken . Utálta Kati néni férjét.  Így hát Kati nénit is utálni kellett.
 Egyszer, a gazda nagyon beteg lett. Ő érezte és hallotta. De mivel macskának nem volt helye a házban, az ajtók pedig sokkal nagyobbak voltak mint a kőbányai, sehogy sem tudott bejutni. De nem adta fel. Körbe szaladt a házon és észre vette, hogy a kamra ablak résnyire nyitva van. Az eperfáról pont neki tudott ugrani. Bár leesett, de mint mindig,most is talpra. Az ablak kinyílt és ő bejutott a kamrába, ahol a kis ajtó nyitása rutinfeladat volt számára. Össze-vissza karmolta és nyalta a gazdasszony fejét (mivel csak ez a része látszott ki a vastag dunna alól), aki mély álomból ébredt. Meglátva a macskát és hallva a férje hörgését, rögtön kijózanodott.
 A mentők megmentették az öreget és Ő eztán mindig az ölében fekhetett és éjjel az ágyán alhatott és elkísérhette egész a budiig, meg néha az utcai padara is leültek együtt… és Józsi bácsi folyton simogatta őt. Ő pedig olyan hangosan dorombolt, hogy tán Kati néni is hallotta.  Most megint nagyon jó volt élni….
 A kandúr fájdalmasan nyávogott, mert a macskák nem tudnak sírni.
 Többen oda néztek, összesúgtak. Az emberek szemébe könny szökött, hiszen ismerték jól a „rohadt kőbányai macskát”. De már rég nem utálták őt. Ő elfordult és az emberek útján
elhagyta a temetőt. Ballagott a semmibe. Soha többé nem látták . Akik emlékeznek szép nagy szürke arcára, talán még most is hallják azt a nyávogást…..
   Mert a macskák nem sírnak!