A leghosszabb napok 

Három napja folyamatosan hajtott a létért. Nem a luxushajóért és nem a sport kocsiért. A
puszta fennmaradásért. Munka közben azon járt az esze, hogy – azelőtt sokkal könnyebb volt.
Nem voltak zöldebbek a levelek és nem volt sárgább a nap sem… De mégis, minden
könnyebb volt. Annak idején, az autót meg bírta tankolni és az útravalót el bírta pakolni. A kilométer részletkérdés volt, az új pólón soha nem volt folt. Campingben aludt, de volt miből fizetni, a csomagokra nem kellett figyelni….A gyönyörű, „agyonszapult” múlt.
  És most? Azért küzdött, hogy teljen kenyérre. Régóta nem hagyta el az országhatárt, a
gyermeke nem látta még milyen: Odakinn…
  , Hatalmasat koppant a feje. Nem kisebb súly esett rá, mint százharminchét kilogramm.
Azonban három méter magasról. A munkavédelmi rendszabályokat kilencven óta nem vették
figyelembe. Mert azóta kizárólag a haszon számított. Bár a munkás tehette zsebre a
legkevesebbet, a kockázat nagy része mégis az övé volt.
 Álmában tengerpartot látott, a nejét, amint felveszi fürdőruháját…és a síró lányát, aki amiatt
panaszkodott, hogy indulni kell…Megint haza….A mamáékhoz.
 A Mercedes mentőautó negyvenhét perc múlva érkezett, de a személyzetnek senki nem mert
szólni, mert féltek az esetleges …láthatatlan retorziótól. Szerették a kollégát, aki nap, mint
nap segítette a munkájukat, önzetlenül és mindig mosolyogva.
 Mindent  felfogott ami a korházban érte. Rosszabb volt a balesetnél.
 - Már megint beszart!- mormolta a fiatal nővér és ő szégyellte magát.
 -Tudja a faszom, hogy megmarad-e, a szeme- bosszankodott az orvos és ő szégyellte magát.
 -Hű de szarul néz ki!- konstatálta röhögve a szomszéd beteg látogatója és ő szégyellte magát.
 -Szia!- köszönt a felesége, a zokogását nyeldesve. Groteszk érzés volt. Nem volt tiszta a kép,
sőt nem is volt kép, csak  kép- zelet. „Mégis azon gondolkodott: hogy lehet zokogva
köszönni?”. Nem sírva, hanem zokogva….és ő szégyellte magát.
  Másnap felébredt. A nővér, aki eddig szemét módon beszélt vele, hiszen nem tudta, hogy érti
a szavakat, most kedvesen kérdezte: -Jól van? Aranyoskám!- A kurva anyádat! Gondolta, mert nem volt képes a beszédre. Fájt a karja az infúziótól és zavarta a hatalmas párna.
 A következő napon  WC-re akart menni. Egyedül. Úgy érezte elég erős már. Hiába nyomta a nővérhívót, senki sem jelentkezett.  Egyedül indult a hosszú túrára. El is jutott a visszafelé vezető út feléig. Onnan négykézláb folytatta a hatalmas munkát, miközben a nővér a pultnál ült és a barátjával telefon- szexelt.- Jaj, de süpike vagy Artúr- affektálta a kagylóba. - Ha-ha-he he-hihihihi! Nevetett természetellenesen…..Bazmeg ez mi a szart szambázik itten?- esett mélyebbre a hangszíne a „kedves szőke lánynak” a kúszó beteg láttán. - mingyár’ jövök! Tette félre a hallgatót. - Mé’ nem szól, ha ki akar jönni? – Üvöltötte. - és ő megint szégyellte magát
 Három héten keresztül kínozták a saját pénzén. Soha, eddig nem alázták meg ennyire, mert
nem merték. Soha, senki nem bántotta, mert ő sem bántott másokat. Soha nem gondolta, hogy
az ember, a halandó ember ennyire értéktelen.
 Szomorúan… egyedül….és megalázottan. Értelmetlenül halt meg. Mert kiszáradt. Az
infúzióról „lekapcsolták, beszélni még nem tudott, inni nem kapott, mert……
”Mér nem kért a hüjje?”
 -Szia! –Köszönt  a kislányának….. Zokogva, magában hangtalanul. Legutoljára…..