A pokol kapuja…Hányszor hallottam, sőt „láttam” már a legvégét. Filmekben, gondolatban és a
legszörnyűbb álmaimban. A valóság azonban mindig brutálisabb a legeredetibb, legigazibb
képzeletnél. Mert nem múlik el….
 
  Hogy miért írom le mégis? Talán, mert már úgyis mindegy. Talán, mert mégiscsak álom
volt,  Nem! Nem! Azért írom le, mert le KELL írnom, még most! Mert én látom már a pokol
kapuját!
 Az egyszerű, halandó ember nem tudhatja az okot, de igazából nem is fontos. Mert néhány
ezer ember kezében van a világ. Már nem sokáig, hiszen ők is meghalnak mind! Nem
sajnálom magamat és nem gyűlölöm őket sem.  Mi értelme lenne? Hiszen pont ezért
kerültünk ide. Az értelmetlen gyűlölet miatt. Megéltem harminckilenc évet. Sokaknak a
töredéke sem jutott. De a hatmilliárd ember közt nagyon sok a gyerek. Csak ez fáj ebben a
véges’ történetben.
 Mi nem láttuk a villanást. Elbújtunk a pincében, amikor a TV bemondta az első bombák
robbanásának a hírét. Messze keleten történt, de azonnal tudtam, hogy mit jelent ez
számunkra, számukra és a mindenség számára.
  A közértbe rohantam, - szerencsémre nem sokan voltak még- és minden pénzemet ételre
költöttem. Teleengedtem egy hordót tiszta vízzel és magunkra zártam a pinceajtót. Még egy
napig volt áramunk, így a hírekből megtudtuk, hogy valóban itt van már a világ vége. Nem
sírtunk és nem őrjöngtünk. Az öngyilkosság lehetősége, természeten  megfordult a fejemben
és az övében is, de elvetettük, mert „minek azt sürgetni, ami úgyis, túl hamar eljön”. Ma már
kicsit bánom, mert a fájdalomnál is kegyetlenebb ez az elhagyott, kiürült érzés. Az állandó
émelygés.
  Tőlünk harminc kilométerre robbant egy bomba. Éreztük, ahogy megremeg a föld és tudtuk,
hogy odakint perzsel a levegő. A pince levegőjének hőmérséklete is magasra ugrott. Annak
ellenére, hogy az ajtók jól zártak. Két hétig nem hagytuk el a menedékünket.
 A hidegháború alatt nőttem fel. Akkoriban évente többször is elmondták „ polgárvédelmi
oktatás keretében”, hogy egy esetleges termonukleáris robbanás után egy héttel, a
háttérsugárzás, már csökken. Ebben az időszakban is nagyon magas, de az ember, néhány
órán át a szabadban tartózkodhat anélkül, hogy  azonnal meghalna. Hű de jó! Nem döglök
meg rögtön.
  Elhagytuk hát a pincét. Nem tudom mire számítottam….talán erre, talán semmire. De lehet,
hogy mindenre, mert úgysem számít már semmi sem. Az utóbbi egy hét alatt, jóformán nem is szóltunk egymáshoz. Volt időm gondolkodni. Tudtam, hogy attól függetlenül sugárfertőzött vagyok, hogy bezárkóztam a föld alá. Hiszen a hajam is hullani kezdett már.
 Nyár volt. A fákon maradt minimális levélmennyiség száraz volt és seszínű. A földet nedves
hamu borította mindenhol. Mindenhol! A rothadó testeket is, amelyek furcsa módon nem
estek szét, csak feküdtek felpuffadva tehetetlenül. Csupán néhány. Szétszórva, élettelenül, de
mégis szomorúan. Mert senki nem ásta el őket. Mintha a Jóisten meg akarná mutatni: - Ezt ti
tettétek, Nézzétek hát!
  A központ felé kanyarodtunk. Ő könnyezett mellettem. Menet közben senkivel sem
találkoztunk, az úttesten álatok és emberek tetemei feküdtek rendszertelen összevisszaságban.
Madarak, egy vadnyúl. Bogarak… és furcsamód’ nem lepték őket a legyek. Mert azok is
meghaltak. Lehet, hogy mi vagyunk az utolsók?….Aztán a központnál megértettem, azért
nem láttunk élőket, mert az ember társas lény. A bajban egymáshoz bújunk, még ha két
nappal azelőtt a legsötétebb átkokat is szórtuk egymásra. Minden élő ember a városban, ide, a
kultúrház épületébe jött, hogy ne kelljen egyedül elviselnie a mérhetetlen bánatot.
Gyógyulást, nyilván nem remélt, nem remélhetett senki.
 Beléptünk az épületbe.

 -Szia!- Köszönt rám egy teljesen kopasz, beesett arcú ember. Nem hasonlított eredeti
önmagára, de felismertem őt. Lehet, hogy én is ilyen szürke és élettelen vagyok?
 -Szia!- válaszoltam csendesen.- Mit tudsz? Mindenhol ez van?
 -A világnak, vége van barátom! Még Afrikát is széjjel lőtték a barmok, de annyi bomba
robbant csak Európában, amennyinek a szele is elég a teljes pusztuláshoz. Azt beszélik, hogy
olyan hőmérsékletemelkedés történt, ami máris felére csökkentette a sarki jég tömegét. Tehát:
így is, úgyis vége. Nem aprózták el. Beleadtak anyait, apait- mondta halk szavakkal, fanyar,
mosolyszerű grimasszal az arcán.
  Elköszöntünk egymástól. Mikor kezet fogtam vele, úgy éreztem, mintha nem lennének
csontjai. Csak a nylonszerű bőr és valami megfogalmazhatatlan „antimatéria”. Mi
„hazamentünk”. Volt még otthon néhány konzerv és a vízből is maradt még. Büdös volt már,
de forrázva….. mindegy is.
  A hazaút semmivel sem volt rosszabb az előzőnél. Jobb sem.  Furcsa volt az az édeskés szag,
amit ő is érzett. Nem bűz volt ez, hanem amolyan nem létező szag. Lehet, hogy ilyen a halál
szaga?
  Nem vonultunk vissza a föld alá. A házunk udvara nem különbözött az utcától. Talán üresebb volt annál, de ugyanolyan szomorú látványt nyújtott. Megkerestem a kutyánkat.
Elvonult meghalni. A földön egy galamb pár tetemét is megtaláltam. Azelőtt, minden reggel
az ő turbékolásukra ébredtem. Vajon hány reggelem van még?
 Őt két nap múlva eltemettem. Legalább ő ne legyen látható szégyenfoltja az „emberiségnek”.
  Most, hogy egyedül maradtam, úgy döntöttem, megírom nektek, hogy ne tegyétek… Mert…
most még… talán, csak egy rossz álom… Még Csak egy álom: A pokol kapuja.