Vissza a jelenbe
                                               ”Kritika” a múltról

 

- No! Oszt, ha rögge kécce kő szónyi. Itten marattá…..!
- Ugyan már Nagyapu! Tudja, hogy nem kell, mert valakinek vigyázni kell magára!- válaszolta csillogó szemekkel, őszinte- boldog arccal az unoka.
- Ugyi! Tuggya mán a dógát, pedig még csöpp gyerök!- Szólalt meg sipító hangján, kedveskedve a nagymama. A gyermek arcát „lágy erőszakkal” tenyerébe szorította, és hatalmas, cuppanós csókot nyomott az orcájára.
 Bendegúz férfihez méltóan viselte az erőszakos, kissé nedves, de őszintén szerető puszit. Fenntartásai voltak ezzel a fajta esti búcsúval kapcsolatban, de mégis imádta. Mint amennyire kedvelte a csók tulajdonosát, és annak urát is. Nyálas puszi ide, vagy oda, szerette nagyszüleit mindenestől.
  Elvonult a „tiszta szobába”. Ez a helyiség a déli oldalra nyíló ablakaival, egy igazi parasztház szokásaihoz méltóan, kizárólag a vendégek számára volt fenntartva . Most  Bendegúz volt a „vendég”.
 A hatalmas dunyha alatt az álom is más volt. Szabadabb, melegebb. A nyitott ablakon át, levendula, friss- széna, és jószág illat keveréke szökött be a tücsökciripelés mellett. Mindez felhígult az agyagpadló és a meszelt vályogfal nyirkos levegőjében. Nyár volt. Egy gyönyörű, meleg, nyugalmas nyári nap vége, a nehéz, békétlen pesti napok mögött.
 - Páinkás jóreggőt!….No mi lesz mán? Sose mögyünk világgá!
 - Indulhatunk kapitány!- pattant ki a kislegény az ágyból, az első szóra.
 Nagyapja elégedett mosollyal nyugtázta, hogy az ő unokája, biza’ hiába „tápos- pesti” ebadta kölke, mégiscsak dolgos, parasztvér’ csörgedezik benne. A nagyfiú megmosdott a jéghideg kútvízben, amit nagyanyja már odakészített a lavórba. Nagyapja mindig azt mondta. „A tisztaság, fél egészség! A hideg víz pedig csak mosakodnyi jó. Innyi csak a jószágnak való! ”
 Az öreg, máma’ reggel is megivott egy deci „papramorgót" - víz helyett- megevett egy fél "szivat szalonnát vereshagymával és könyérrel’,  fogta a cók-mókját és elindult: világgá. Bendegúz pedig, hűséges apród módjára: Utána.
 - Isten ággya minden jóval!- köszönt vissza az öreg
 - Csókolom nagyanyu!- búcsúzott hangosan a gyermek is.
 - Oszt várgyank mán! Hová siettetik mán a napot?!- Ismét tenyerébe fogta a kisfiú arcát, pont, mint tegnap, és ma is hatalmas cuppanósat adott., útravaló gyanánt. – Osztán vigyázzá nékem az öregre, mert hajlandóssága van ám mindenféle csufságokra ! Isten ággya Apus!- vetette oda annak is.
 A két „férfi” büszkén felült a bakra és útnak indultak. Végigmentek a falun, összeszedték, a nyári almát,  paradicsomot a karalábot és petrezselymet, meg minden olyat, amit a vidéki ember a városba szánt. Sok volt belőle, hát eladta. A faluban mindenki, mindenkit ismert. Géza bácsit különösen tisztelték. Talán nagy bajusza, vagy termetével szöges ellentétben álló békés természete, de még inkább, megkérdőjelezhetetlen becsülete miatt. A megtermelt felesleget szombat este mindenki a kapu elé tette. Géza bácsi „hajnalban” felrakta a kocsira, és irány a vasárnapi vásár, Budapesten.
  Bendegúz, minden nyáron eltölthetett a nagyszüleinél néhány hetet. Pár nap alatt megszokta a megváltozott szabályokat, az ottani értékrendet, és a számára kiszabott feladatokat is szívesen elvégezte. A hétvégék voltak a legjobbak, mert ilyenkor világgá mehetett a „kapitánnyal”. A Bajuszkirállyal- „egyetlen kedvencedik” nagypapájával. Ez azt jelentette, hogy ők férfiak, szabaddá lettek engedve. Ilyenkor minden olyasmit lehetett, amit otthon nem. Sercinteni a kocsiról, kurjongatni a sötét éjszakába és nótázni, odaadva tiszta szívből. Mert nótázni, csak úgy lehet!  -Ihol egy jó piros. Piroska! Piroska gyere vélöm a tilosba..- dalolta az öreg és átadott kis unokájának egy gyönyörű érett rózsaalmát.
 - Nincs megmosva Nagyapu!- tiltakozott félénken a fiú.
 - Oszt akkó mivan? Nöm szarosaz te! Majd még a végin a zsiroskönyeret is kimosatnád!- kacsintott kissé neheztelő arccal.
 - Igaza van!- azzal, jókorát harapott a zamatos gyümölcsből.
  Az éjszaka nehéz csendjét, csak a lovak patája törte meg. Két óra tájban járhatott az idő.
 - Nagyapu!- Vehetnék még egyet? Kérdezte illendően Bendegúz:
-Hát nöm! Ha mán elfogyott! Mer akkor mán nem nagyon van mit.- Amolyan parasztos, egyszerű humor volt ez. A fiú ismerte és szerette ezt a fajta Papás hanghordozást.
 - Értem én, de mit szól hozzá a gazdája! Ez maga szerint nem lopás?
 - Eztet csak Sanyibáttyádnak nö mongyad!- ugyanis ő volt az alma tulajdonosa – Mert véletlenyen lekevör egy nagyot! Amijé sértegetöd ottlétibe is. Ahun ez vót, van még ölég, jószívve! Egyébkéntis ! a lopás az, ha a szomszéjd jányát elrabolod. De mive’ a szomszéd jánya allig huszesztendős! Neköd se, neköm se jó. Neköd még nem kő, neköm mög mán nem. No! Úgyhogy ögyé, ami beléd fér. Csak nedobáddel!
 Bendi hátrament egy almáért. Nem kellett félni, hogy a menetszél lesodorja a szekérről.
 - Nagyapu! Minek a lóra pata? Nem fáj, mikor felszögelik?
 - A pata az véle születik, he! A patkó? No az mög a cipőjje. Ha nincsen rajta, fájni fog a lába.
 - De akkor miért nem húzzák rá? Miért kell megszögelni a lábát:
 - Azért, amiért rád nem szögelik a cipőt- és ezzel az öreg le is zárta a vitára hajló okvetetlenkedést’. Így ment ez akkor. Ha nem volt értelme, hát nem nagyon beszéltek az emberek.
 -Gyujcsunk inkább rá egy nótára!- Javasolta Géza. A kisfiú arca gondolkodóból szabadra változott. „Mer a nóta szabaddá teszám! fijam!” Mondta néha az öreg. /Bizalmasan, hogy senki se tudja meg a titkot/
 Az út hátralevő részén sok mindenről szó esett még a nótázás mellett. A fekete szemű Krisztinkéről- aki mellesleg Nagyapunak is tetszett, pedig csak tíz éves volt- Arról, hogy az embernek miért születik egy gyereke, a disznónak, meg  hat, nyolc. …és hogy a falu egyetlen teherautója menyivel hangosabb és csúnyább, mint nagyapu derese és sárga kancája.
 - No! Itten is vónnánk fiatalembör!- konstatálta az öreg a célba érést.
 - Jónnapot! – köszöntek a kapusnak. Amaz, meg vissza. Aztán a púpos hordár is. Majd Mári néni, a kofa, aki minden vasárnapot végigrikácsolt, de sosem rekedt be. Sajnos.
- Szááárbusz mucikám!- üdvözölte külön, Bendegúzt is. –Csókolom! Hangzott az illedelmes válasz.

 ……Bendegúz előtt nagyot fékeztek! Ez a tény, százhatvan kilométerrel szélsebesen visszarepítette a  jelenbe.
 „- Az ördögök szánkázzanak minden rossz magyar embör lelkin!!” Mormolta önkénytelenül nagyapja szavait. Szeme nedves lett a szorító érzéstől. Hatvanon túl is igen jól tartotta magát….és akkor most, még a végén „rínni fog?” Annak , hogy valaki meglátná a büszke Bendegúz könnyeit, az esélye a negatív tartományba zuhant, mivel egyetlen utasa, az unokája- Gézu-  bedugott fülekkel és sehova sem néző üveges szemekkel „létezett” az anyósülésen. Az
autóban rajtuk kívül valós személy nem tartózkodott
 - Holnap korán kell mennünk!- Szólt neki kedvesen nagyapja, az előző este.
  Nagy útra készültek. Ausztriába utaztak egy öt centis hogyishívjákért, ami Gézu számítógépébe kellett.
 - Jóvanna'! Nem vagyok hüjje'!
 - Rendben. Nem is mondtam fiam!- válaszolta nyugodtan az öreg.
 Gézu fintorral nyugtázta nagyapja szavait és betett a lejátszóba egy bombázós, anyázós- lövöldözős filmet. Két óra tájban el is aludt. A kanapén, abban a ruhában, amiben eddig volt. Persze reggel nem akaródzott felkelni, de a harmadik kávé valamelyest lelket vert belé. Kitámolygott az autóhoz „fülébe dugta a tam-tamot”, ahogy nagyi mondaná és türelmetlenül várta a „sofőrt” mert most már neki volt fontos az indulás.
 Egész úton nem szóltak egymáshoz. Eddig se, de az út hátra levő részében pedig megtartották ezt a „jó szokást” . Pedig Nagypapát érdekelte volna…. Valami. Nem tudni mi. Talán csak a fiú hangja….. De az autó zörejei mellett csak azt hallotta a fiú felől, hogy „ tucc-tucc-tucc-tucc” Szomorú volt, mert szerette az unokáját. Vagyis úgy érezte. De nem tudta mit szeret. Mit is szerethet benne, hiszen valójában, nem is ismerte…….
 - Megjöttünk Fiatalember!- fogta meg gyengéden a fiú vállát.
 - Jóvanna'! Látom!- mondta amaz,  jellemzően érzelemmentes arccal.
 A boltban, ahová jöttek, tíz, tizenkét ember tartózkodott.
 -„Gutn’ tág”- visszhangzott üresen a magyaros kiejtésű hangos köszönés….