18 hónap katona dolog

Ajánlom ezt a novellát azoknak, akik úgy gondolják, a katonaságnak semmi értelme sem volt. Ajánlom azoknak is, akik csak elcsépelt anekdotákból ismerik a sereget, és azoknak, akik megélték, de másként. Askik félték, gyűlölték, és akiknek munkát adott. 
Számomra meghatározó élmény volt, mert féltem tőle, és gyűlöltem, de szükségem volt rá. Az én katonaságom nem a mosószerdobálásról, és szokásos csacskaságokról szólt. Én valóban katona voltam. Az utolsók közt, akik éles lőszerrel, és lőparanccsal kezdtek minden áldott napot a zöld határon. szökevények, és üldözőik között. Ez, ma már történelem!

Épp hogy megszabadultam az iskolai béklyótól, kemény kartonlapon tudatták velem: 1987. október közepén sorkatonai kötelezettségem teljesítése végett jelentkeznem kell Ady ligeten. Régóta tudtam, hogy határőr leszek. Reméltem, hogy a közelben, de tévedtem. Az utolsó szabad héten elköltöttem a fizetésem, a bevonulási segélyt, és csekély megtakarításomat. Minden percemet a barátnőmmel, és barátaimmal töltöttem. Azt hittem, ha vége lesz, minden megy tovább az eddigi úton, de megint csak tévedtem.
- Kedves szülők, és kísérők. Nyugodjanak meg, a fiatalok mától egy biztonságos, jól szervezett család tagjaként sokkal tartalmasabb életet fognak élni az eddiginél. Felnőttként távoznak majd másfél év múlva, ami higgyék el! Gyorsan elszalad. Ma nehéznek tűnik a búcsú, de……
A kísérők szép lassan távoztak, a besorozott fiatalok megkönnyebbültek az emberi hangnem hallatán.
- Na akkor sorakozó! Aki a nevét hallja, hangos jelennel válaszol!- üvöltött a tiszt. Szedje már össze a cókmókját, ne töketlenkedjen !!!
A stílus által a közhangulat is megváltozott. Mindenki bizonytalanná, vált a nagyhangú tiszttel szemben, aki egy személyben az egész lényeget: a rendszert testesítette meg.
A fiatalokat kisebb csoportokra osztották rendeltetési helyük szerint. Én a Körmendi csoportba kerültem. Mint a marhát, betereltek egy ponyvás IFA teherautóba, és vagonra tettek. A dohányzó kocsiban vágni lehetett a füstöt. Megérkezésünk után az első éjszaka viccmeséléssel telt. 40-en voltunk egy szobában. Annyi új viccet életemben nem hallottam, azóta sem. Másnap vizsgálatok, és IQ tesztek... Én egy tisztes képző szakaszba kerültem. Délután mindenki megkapta a katona ruháját.
Nem felejtem azt az érzést. Mindenki egyformává, jellegtelenné változott, és ez valamiféle lelki összerendeződést is generált. Borzasztóan éreztem magam az egyszínű élő masszában. Féltettem az egyéniségemet, a szabadságomat, a barátaimat, a családomat, a barátnőmet… féltettem a magam igazságos világát! Nem tudtam, hogy életem apró részei nem hogy elvesznének, de még nagyobb lényeget kapnak a jövőtől.
Lázadó voltam világ életemben. Lázadtam az általam látott, vagy vélt hibák, hiányok ellen. A hatalom ellen, ami minduntalan magába akar olvasztani mindent, ami veszélyezteti korlátlan kiterjedését. Lázadó maradtam itt is.
Eljött a látogatás ideje. Hozzám barátom, és két barátnőm érkezett Pestről. Akkoriban, a csajokat különös büszkeség töltötte el, ha katona barátjuk volt, és az a katona, akinek nem volt barátnője, hazudott magának egyet, de ilyenkor kiderült a turpisság. Ica, és Ági, átérezték a katonák laktanyán belüli igényeit, hoztak hát 2 üveg vörösbort. Természetesen ez tilos volt. A kapunál, 5, 6 öreg katona vizsgálta át a csomagokat, a mellettük levő asztal tele volt elkobzott szesszel, aminek nagyobb része nyilván a tisztek gyomrában landolt, a kisebbiket ők nyelték le. Rafinált barátnőim telerámolták táskájukat bugyival,meg melltartóval, . Alattuk lapultak az üvegek. Amikor a kiskatona belekukkantott a bugyikba… mélyvörös arccal vakkantotta:
- Rendben, minden rendben! Mehetnek, menjenek már!
Este közösen csapra vertük a megmenekült piákat.
Az alapkiképzés 3 hónapja után kiderült, nem vagyok alkalmas katonai irányító szerepre, mert amerikai rokonaim mellett más nyugati kapcsolataim is vannak… még jó, hogy idejében rájöttek! Az eskütétel után kimaradásra engedtek. Anyám, barátnőm, és az egyik barátom látogattak meg. Együtt ültük végig azt a 2-3 órát egy körmendi vendéglő asztalánál. Ők kérdezgettek, én meséltem. Elhatároztam, hogy nem használom a divatos katonai kifejezéseket, mint: kanyi, kimarcsi, dolinger, zsávoly, molinó, eltáv, stoki, surci, kanálgép, rocsó, s.t.b.- ezzel is tiltakozva a szürke kényszer ellen.
Géppuskás szakkiképzést kaptam, és megtanultam, hogy kell tömeget oszlatni gumibottal. Tetszett a játék, mert az én csapatom volt az oszlató, a másik csapat a "nép". Nevetve ütöttük vágtuk a szófogadatlan ideiglenes- tüntetőket, de a csapatcsere után visszakaptuk a kölcsönkenyeret. Hajnal 5- kor félmeztelenül futkároztunk, és gimnasztikáztunk a reggeli tornán mínusz 5 fokban, de soha, senki nem volt beteg. Életemben nem voltam annyira erős, és kitartó, mint abban az időszakban. 
Dédanyám halála miatt hazaengedtek karácsony után. Emlékhagyó utam volt. Akkoriban katonaruhában kellett közlekedni a laktanyán kívül is. Sokan tisztelettel nézték a zöld váll-lapom, és zöld sávú sapkám. Jó volt újra színes emberek közt mozogni. 
Hónapok óta nem láttam Budapestet, és a meztelen barátnőmet...
Aztán folytatódtak a gondtalan katona napok. százával írtam, és kaptam a leveleket. Itt olvastam ki a Micimackót, a Kis herceget, és a Navarrone ágyúit. Megtapasztaltam, milyen pusztításra képesek a géppuska 10 cm hosszú harcászati töltényei, és kiléptem a KISZ- ből, amibe szakközépiskolában kényszerítettek. Belegondolva: ez is a lázadás apró megnyilvánulása volt.
Egyik éjjel riadót fújtak. Ez azt jelentette, hogy a több, mint ezer újoncnak 5 percen belül menetkész állapotban kellett sorba állni. Mindenki megkapta a nevére írt menyasszonyát ( AK 47-es gépfegyver) és Ifára pakolták az egész társaságot. Kivittek az Osztrák határ mellé, ahol nyugati szabályzat szerint, a határsértőt fel kell szólítani, ha nem áll meg, akkor figyelmeztető lövés után lábon lőni. ( úgy, hogy ne tudjon többet beszélni). Egy év múlva ezt a szabályt eltörölték, de 1988- ban még éles lőszerrel vonultunk ki a szökevény keresésére. A határvonal egy felszántott. 20 méter széles sávot jelent, melynek középvonalán fehér határkövek jelzik a két ország területét. K.b. 800 méterrel beljebb, egy jelzőrendszerrel biztosították a határsávot, (amit 1970- ig taposóaknával telepítettek be) mely faoszlopokra feszített drótokból állt. Ha valaki, vagy valami hozzáért, a határőrőrsön felszerelt jelzőtáblán látni lehetett a határsértés helyét. Ilyenkor az őrs katonáit azonnal a határvonal melletti megfigyelőpontokra szállították, hogy megakadályozzák a határsértő átjutását, és riasztották a legközelebbi kiképzőbázist, az-az minket. Mi 2 méterre egymástól végenincs vonalat alkotva, a jelzőberendezéstől elindultunk a határ felé. Árkon, bokron, vízen, és fenyvesen keresztül, hogy élő láncunkkal becserkésszük a szerencsétlen menekülőt… aki már régen odaát reggelizett. Belegondoltam, hogy vajon le tudtam volna lőni, ha… ? De válaszolni, még sokáig nem mertem.
A kiképzés után az ország másik felébe küldtek. Nyírbátorig az út éppen egy napba telt, de mivel útközben megittam fél liter rumot, nem nagyon emlékszem a tájra, és a kalauzra sem. Nyírbátorból Bátorligetre kerültem. Ez azt jelentette: e-pillanattól igazi katona lettem. 
A határőrőrsön nincsenek századok, és ezernyi tiszt. Itt összesen 2 elöljáró van. A parancsnok, L. százados, és a helyettes, aki politikai tiszt is egyben: V. hadnagy. A többiek sorkatonák. A Bátorligeti őrsön 24-en voltunk. 23 szabolcsi… és én. Az első nap, mikor is egy vaslábú széken (stoki) ülve vártam a parancsnokot, odalépett egy öreg katona. Hirtelen összenyalábolta a lábaim, és székestől végighúzott a folyosón… viccből! Szerencsétlenségére kiszabadultam a szorításából, és letalpaltam a gyomrát. A rúgástól a rexasztal alá repült. Benyúltam érte, és gondolkodás nélkül ki is csontoztam volna, ha nem fognak le a többiek. Attól a perctől kezdve senki sem kötött belém. Az őrsön egyébként nem volt jellemző a korosztálykülönbségen alapuló hierarchia. Itt az öregnek, és a fiatal katonának is dolgozni kellett, hiszen önellátók lévén, a napi 6-8 óra járőrözés mellett disznót, tyúkot, lovat tartottunk. Egyszer még pávánk is volt, mert megszökött valahonnan, de nem ettük meg, mert a faluban mindenki mindenkit ismert, és tisztelt annyira, hogy ne károsítsa meg akarattal. Egy ízben Romániából átszökött egy birka. Hatalmas kos volt hosszú szarvakkal, de mikor megnyírtuk, akkora lett, mint a járőrkutyánk. Visszaadtuk a Románoknak, nehogy mi legyünk a nép éhezésének oka. 
Kaptunk valahonnan 50 db tyúkot, amit le kellett ölnünk két nap alatt. Felvittük a padlásra, és repülni tanítottuk őket, mert hiszen minden madárnak kötelessége használni a szárnyát! Egy sem élte túl. Esténként ütöttük, rúgtuk egymást derék felett, fej alatt. Karate gyakorlatokat mutattam a többieknek, ők pedig megtanítottak kést hajigálni A katona kegyetlen játékai válaszok a világ kegyetlenségére. 
Néhány hónap múlva átértékelődött az idő, az érték, és a szabadság fogalma. Mindaz, ami eddig természetes volt számomra, egyszerre óriási lényeget kapott. Saját szubjektumomat, és igazságérzetemet sosem adtam fel, de megláttam a szépet olyan dolgokban, amik azelőtt elkerülték a figyelmem, mert magától értetődőnek tekintettem. 
Egyik hűvös hajnalon, a libatelep mellett álltam őrt a dűlőút sarkán, amikor az ezernyi liba fülsiketítő ricsajozásba kezdett. Ismertem már, milyenek, ha kutya, vagy róka jár a kertek alatt. Ez más volt. Néhány méterre tőlük két kisebb, és egy nagyobb alak sziluettje bontakozott ki a szürkületben. Ez idő tájt százával szöktek Romániából az erdélyi Magyarok, mert megszűnt a visszatoloncolási kötelezettség a két ország közt. Persze ezt a Szabad Európa rádió előbb tudta, mint a sorkatonák. A bukott szökevények sorsa a Román oldalon embertelen volt, mert megverték, néha meg is ölték őket, de átérve a határon biztonságban érezték magukat. Odaértek hozzám.
- Jó napot kívánok! Az azonosító okmányaikat kérem!- köszöntem szabályosan.
- Romániábú gyüttünk!- válaszolt a csinos, fiatal hölgy. Mellette két gyermeke csillogó szemekkel bámult rám.
- Rendben! Bekísérem önöket az őrsre. - útközben beszélgettünk.
- Miért szöktek?
- Mer itt jobb.
- Honnan tudja?
- Monták!
- Éheztek?
- Áh dehogy. Nékünk Erdélyben mindenünk megvót, s csak az uram ne itt vóna, mint a lefolyó.
- Volt hol lakni?
- Persze. Emeletes házunk van, s amugy csak a törvényekkel van a baj.
- De hát törvények itt is vannak!
- De ezek mások. Ezek Magyar törvények.
- De sok Román is átjött!
- Vágna belejük a ménkő!
Az asszony azt mondta, egy csillagot követve jöttek át, de tudtam, hogy ez hazugság. Román részről embercsempészek hozták a szökevényeket egészen a határig, busás fizetségért, amiből olykor az ottani katonavezetők is részesültek. Ez volt annak a kornak az egyik hibája, a szemfülesek jövedelmező üzlete.
Bátorliget az utolsó község Magyarországon, amit a hetvenes években villamosítottak. Távol mindentől, azt hinnénk, lemaradtak. Pedig csak tiszták maradtak. Sokszor álltam őrt a Mária képnél, ahol a 2 főút találkozik. Minden este 30 darab éles lőszerrel a táramban, és 60 tartaléktölténnyel a táskámban. Mindenkit igazoltatnom kellett. A csúcsforgalom, óránként 2 utazót jelentett, volt hát időm gondolkodni. Magammal vittem a Nagy csillagásztérképet, és pontról pontra megkerestem az összes látható csillagképet. Pengetőt faragtam a 100 éves nyárfa közepéből, és megcímeztem néhány doboz gyufaszálat a kedvesemnek, hogy eszében legyek, amikor szájába veszi a cigit…
Tavasz volt és én imádtam a rengeteg gyaloglást, erdőkön, mezőkön keresztül. Csodáltam az ott élő emberek keze munkáját. Minden kis tisztást megműveltek, és életemben először ott láttam dohányföldet. 
A dohánypalántát hosszú sorokban elültették. A növény TSZ- tehát állami tulajdon maradt, az emberek csak gondozták, és betakarították azt. Kisorsolták, melyik sor melyik családé legyen. Volt, aki kettőt is vállalt. Aztán kapálták, locsolták, ha kellett. Olyan volt, mint a fikusz, csak nagyobb, de vékonyabb levelekkel. Az alsó, sárguló leveleket egészen őszig gyűjtötték, és felfűzték. A padláson tárolva ezek kiszáradtak, aztán mindenkitől begyűjtötték. Azok a srácok, 16 évesen már dolgoztak, de nagykorúságukra mindegyiknek volt autója, vagy motorja. Virágzott a vidéki élet. Volt pénz a termelésre, és volt a katonák ellátására is. Az egész rendszer hihetetlenül biztos egyensúlyban élt. Ezért kellett egy év múlva tönkre tenni! Meg kellett szabadulniuk a stabil Magyarországtól.
Az emberek tisztelték, és szerették a katonákat. A faluban híre ment, hogy van a katonák közt egy szőke pesti fiú. Egyik este egy lány jött a Mária képhez, ahol egy kivágott farönkre ültünk. Nem kellett 10 perc hozzá, hogy a lány összes alkatrészét manuálisan áttanulmányozzam. A konkrét akció előtt egy pillanattal a lány felugrott, elszaladt, de visszafelé odavetette:
- Vigyázz! Lökés!
Ez azt jelentette: Ellenőrzés jön. - és valóban, mintha egy autó haladt volna el mellettünk, de úgy gondoltam, hogy nem láthatott bennünket. A kiscsaj annyira szemfüles volt, hogy még a rendszámát is megfigyelte: AJ-52-25. Mikor a Lada megfordult, hirtelen rendbe szedtem a ruhám, és szabályosan igazoltattam őket.
- Valaki az előbb az ölében ült határőrelvtárs!- csattant fel a lópofájú civil ruhás hadnagy, kezében az igazolványával.
- Jelentem! Sajnos egy teremtett lélek nincs a közelben, csak a halottak lelkei kószálnak néha.
- Ne viccelődjön, mert megfenyítem!- Dögölj meg te impotens barom! gondoltam magamban, és megpróbáltam komoly arcot vágni. - Jelenteni fogom a parancsnokának!- Remélem az lesz az utolsó jelentésed te karrierista köcsög! mosolyogtam magamban.
- Értettem!- és ezzel lezártuk a témát. 
A kiscsaj nagyon rendes volt, mert később visszajött, és befejezte az életmentő műtétet. 
Miután leszereltem, egyszer visszalátogattam oda, és megkerestem azt a lányt, de alig emlékezett rám.
Helyben, a rendőrség feladatát is mi láttuk el. 
Egyszer ellopták a tanácselnök lányának a bicaját. „Száselvtás” (Százados elvtárs ) beültetett négyünket az Uazba. Fél óra terepverseny után egy romos, közös udvaros házhoz értünk. Valaha szép kis tanya lehetett. Kiszálltunk, a sofőr dudált, mire kijött egy szakadt tetovált cigány ember. Nem sok volt belőlük a környéken, mert az életmódjuk a városi társadalomból táplálkozott.
- Hozd elő azt a biciklit Tibor!- szólt erélyesen a parancsnok.
- De hát nincsen is itten!- válaszolta amaz.
- Ne akarj lövöldözést, mert megint lefokoznak!- a százados ugyanis őrnagy volt egykor, csak disznóvadászatba keveredett egy alkalommal félrészegen, géppisztollyal… és hát neki sem szabad mindent.
- Ejj kérem! nem úgy megyen az! Maguknak se szabad ám mindent!- mosolygott kárörvendőn a kis ember.
- Nem-e? Tamás!- nézett a százados a sofőrre, akit nyilván már előtte kioktatott. Az leakasztotta AK-ját, és a levegőbe lőtt két rövid sorozatot. – A családod fele nem is létezik te mocsok! Arra is lusták vagytok, hogy kórházban szüljetek. Mit számít, ha megegyellek titeket? Majd leírjuk veszteségbe!- blöffölt a százados, de bejött! Tiborék előhozták a biciklit, egy kis libát, néhány kabátot, meg egy táskát, aminek a tartalma már nyilván megevődött’.
A határvonal melletti 20- 50 méteres sávon nem volt erdő, csak gyönyörű mező, aminek a kaszálása a határőrök feladata volt. A katonatársaim, kicsi koruktól kaszáltak, jószággal, mezőgazdasággal foglalkoztak, de én a nyolcadik emeleten leragadtam a Diffenbachiánál, a papagájnál, a nyaralóban pedig elég volt a fűnyíró. A srácok egy egész délelőtt nevettek azon, hogy állítom bele a kaszát a földbe, de végül megkegyelmeztek, és megmutatták, hogyan kell fogni a szerszámot. Cserébe én megtanítottam hegeszteni őket, és verset írtam a nevükben az otthon hagyott menyasszonynak. A lekaszált füvet kiszárítottuk, és gyönyörű boglyába szedtük, ami saját súlyától őszre, a felére összement. Ekkor befogtuk a lovakat, és az összes boglyát beszállítottuk az őrsre. Háznyi méretű, illatos kazlat raktunk belőle. Miközben raktuk, meg is sóztuk. Állítólag így nem költöznek bele a rágcsálók.
Egyszer, ebben a védősávban gombát szedett az egyik helyi parasztlegény, aki persze bort is vitt magával. Az 5 literes bor elfogyott, ő ledőlt a boglya tövébe. A túloldalon járőröző Románok kitalálták, hogy ők majd átráncigálják az embert a határvonalon, ott felébresztik, és bekísérik, mint határsértőt, hiszen ezért jutalom szabadságot kaphatnak. De a parasztgyerek felébredt! Fekve nyilván kisebbnek tűnt, mert a két méteres tamajkót bizonyára nem akarták volna cibálni. Ez pedig idegességében úgy elverte a két románt, mint szódás a lovát… és bekísérte őket az őrsre- mint határsértőket.
Természetesen a határőr nem mindig mászkál naphosszat a határban. Szellemileg is szinten kell tartani, nehogy véletlenül gondolkodni kezdjen. Velem nem volt könnyű dolga V. hadnagynak, aki mindössze 4 évvel volt idősebb, de annyival hülyébb is nálam. Egyik politikai foglalkozáson történt:
- Határok, mindig is voltak. Ezért határőrök is. Már az ókorban kimérték a határt, és őrizték is, csak akkor még hajdúknak hívták a határőröket és a pontos határt, egyébként rögzített határnak nevezzük, de akkor gyepűnek hívták….- az autópiaci romadíler fogalmazását is túlszárnyaló együgyű, primitív, össze- vissza okoskodás hallatán megrándulhatott az arcom. Konkrét fájdalmat éreztem az irritáló szavak hallatán. - Már megint mi nem tetszik Both határőr!?- vágott a saját szavába a szerencsétlen.
Szabolcsi nyárspolgár lévén nem kedvelte a pestieket, de engem kénytelen volt elviselni, mivel az őrs katonái mind hallgattak rám, a százados pedig kifejezetten kedvelt, mint valamiféle különlegességet a hétköznapokban. Desszertet a bableves után. V hadnagy, eleve kisebbségi érzéssel lelkében, a semmiben lebegett, valahol félúton az álomhatáron, mert felettese L. százados kutyába sem vette nyámnyila természete, és infantilis megnyilvánulásai miatt. Érezte, hogy engem nem uralhat, ezért gyűlölt, és félt is egyszerre, de ezt magában sem ismerhette el, hiszen én csak egy sorállományú senki kellett legyek a szemében. Tökéletes ösztönlényként megérezte a konfrontációs vészhelyzetet… de nem tudta elkerülni.
- Hát csak azon gondolkodtam hadnagyelvtárs, hogy mi köze az ókornak a hajdúkhoz, és a rögzített határnak a gyepűhöz? Lévén az ókor 476- ig tartott, az első hajdúk viszont csak a Török hódítás környékén, vagyis egy évezreddel utána jelentek meg. Ráadásul a gyepű épp azért nem volt rögzített határ, mert egy-egy középkori csata után mindig a nyertes felé tolódott. Az összes többivel egyetértek. – ahogy kigördültek számból a szavak, megéreztem a töréspontot. Tudtam, hogy attól a perctől kezdve minden megváltozik, de nem bántam… igazából már semmit sem bántam, mert elegem volt az egészből. Talán, ha én is képes lettem volna beolvadni… Talán, ha hagytam volna magam… Talán nem vesztettem volna semmit, hiszen így sem nyertem. Csak Magamat!
- Egy kopasz ne gondolkodjon! Maga azt hiszi, hogy kiszarta a spanyolviaszkot, de ez nem a maga területe! Maga kétségbe vonja a katonai felsőoktatás alapelveit, amivel a fennálló rend elleni…- A mondandó többi része feloldódott az ardenalinomban. Először is: nem voltam már kopasz. Tapasztalt, félidős katona voltam, aki nem számolja a napokat, és nem szabja a centit, mert értelmetlennek, és identitásrombolónak tartja azt. Másrészt hónapok óta a történelem, és politika ismereteibe menekültem a szürkeség elől, tehát tudtam, hogy ez az ember nem szimplán ostoba, hanem akkora gyökér, hogy egy mamutfenyőt megtartana 500 kilométeres tornádóban… végül pedig: én már sejtettem a jövőt, és elfogadtam az egyenlőtlen harcra való kihívást. Elkezdődött hát. A következő 2 mondat olyan eseménysort indított, amely hajszálakon függő tonnányi súlyok alatt vezető kiúthoz hasonlatos, de vállaltam!
- Egyáltalán hány napja van magának kopasz!?
- Nem tudom hadnagyelvtárs, mert elvből nem számolom, de magának hozzávetőleg tizenegyezer… ha harminc esztendővel szorzok.
Szegény hadnagyban eltörött valami. Nem hitte, hogy van, aki nem tiszteli a rangot, hiszen a saját asszonyát is így szerezte. Nem hitte, hogy ahol ő a majdnemfőnök, ott csoportosan röhöghetik ki büntetlenül. Pedig megtették. Kapcsolatunk e- perctől gyökeresen megváltozott. Engem másnap lefenyített a csillagvadász, úgyhogy három hónapig esélyem nem volt megszabadulni a katonaruhától. Ezalatt őrsügyeletes vizsgát tettem, mert így többet járhattam emberek közé. Az ügyeletes dolga volt többek közt a posta , a napi élelmiszer, és hasonló falubeli dolgok intézése. Sosem felejtem azt a kis postáslányt. Hallotta történetem, hiszen a falu akkor is csak falu, ha a határon van. Mindenki, mindenkiről tudott mindent. Csüngött a szavaimon, hiszen én Budapesten laktam, ami számára maga volt a meseváros. „Ezen a téren” tehát továbbra sem szenvedtem szükséget, de hadnagyelvtárs nem is érte be ennyivel. Olyan szolgálati beosztást írt, amelynek során, gyakorlatilag sosem pihentem. Megtanultam menet közben aludni, és félálomban lőni.
Egyik éjszakai lövészeten történt: Szabály szerint 1 nyomjelző lőszer közé 3 hagyományosat kellett volna „betáraznunk”. A különbség, hogy a nyomjelző világít a röppályája alatt, köszönhetően a foszforbevonatnak, míg a hagyományos nem. Összesen 12 lőszerrel kellett volna eltalálnunk a 3 darab kivilágított alakot, ami a vaksötétben nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Száselvtás , aki a történtek után még inkább megkedvelt, odalépett hozzám.
- Nesze tápos ezt rakd bele, de mindet ám! – és lerakott 30 darab nyomjelzős töltényt. Felnéztem, és rámosolyogtam.
- Köszönöm száselvtás. Egy se marad állva!
- De a másikét is nyomasd le, mert a szakács komád pont olyan szarul lő, mint ahogy főzni se tud!- , és hátralépve magával vitte az eredeti 12 lőszerem, hiszen minden darabbal el kellett számolni… elvileg!
Az AK 47 gépkarabély elismerten a világ legjobbja ma is. Pontos, könnyű, és nem rúg vissza. Mikor meghúztam a ravaszt, a lövedékek csíkot húzva a domboldal előtt, olyan látványt nyújtottak, mintha Lejla hercegnő lázadóinak lézerpisztolyával tüzelnék. Nem kellett céloznom, hiszen pontosan lehetett látni, hova tartanak a piros csíkok. Két sorozattal leszedtem a 6 fémtáblát. 
Persze a hadnagy azonnal reklamált: mondván, hogy ez nem 12 lőszer volt, hanem legalább húsz, de a százados megnyugtatta.
- Nacsalnyik! Maga sosem tudott számolni. Ne pont itt akarja megtanulni, mert garantálom, hogy szoliba tőtti a jövő karácsonyt is!- így ment ez akkor. Az erősebb kutya b…szik, a gyengébb vinnyog.
A három hónap fenyítés lejárt, felkészülve vártam a következőt. 
Nyár volt, és dinnyeszezon. Az éppen pihenő határőrök mindennap elmentek segíteni a dinnyeföldre. Egy hozzáértő munkás megjelölte az éretteket, két másik levágta a szárról, és kisebb kupacokba rakta. Mi ezeket a kupacokat kidobáltuk a közlekedő sorokba kézből kézbe, aztán fel a teherautóra. Fárasztó munka volt, de iszonyú erő volt mindegyikünkben. Mindig kaptunk néhány deci pálinkát, és házi bort, és mindennap hazavittünk egy-egy mázsa dinnyét. Bent az őrsön csak a közepét ettük ki, a többivel megdobáltuk a disznókat, akiken csurgott a dinnyelé. Még reggel is nyalták- falták egymást. Engem általában székestől kellett a körletbe vinni, mert oly módon telezabáltam magam a kedvenc gyümölcsömmel, hogy nem tudtam felállni, de másnap ott folytattam, ahol tegnap abbahagytam. 
Ősz lett, és én nosztalgiával gondoltam vissza a nyári napokra, amikor hajnaltájt egy szál ingben lestem a felkelő napot, és veszekedtem útközben a fiait védelmező libamamával. Eszembe jutott a hatalmas kan disznó, aminek az eleje, és vége épp elfoglalta keresztben az utat. Szerettem azt a falut, mert békés, és dolgos is volt amellett, hogy mindig természetes nyugalmat árasztott. 
Új katonák érkeztek. Köztük egy pesti öreg katona, akit büntetésből vezényeltek ide. Természetesen azonnal összebarátkoztunk. Pufi sokban hasonlított hozzám. Imádta a rockzenét, dobosként játszott egy csepeli zenekarban, és nem szerette az értelmetlen gonoszkodást. 
- Honnan jöttél? – kérdeztem tőle.
- Ferihegyről.
- FEP?- néztem rá csodálkozva. A FEP, azt jelentette: Forgalom Ellenőrző Pont. Vagyis, azok a katonák, akiknek megfelelő ismeretségük volt, útlevél ellenőrző, csomagvizsgáló, és hasonló feladatokat kaphattak a nagyobb vasút, és buszállomásokon, de Ferihegy maga volt az éden.
- Ja. De elengedtem egy határsértőt. Ezért vagyok most itt, pedig ott öregnek lenni olyan, mint Los Angelesben milliomosnak. 
- Elbénáztad?- Tudni való, hogy az útleveleseknek nagyon komoly tudással kell rendelkezniük. Minden fajta útlevelet ismerni kell, észre kell venni ha hamis, vagy, ha a fénykép nem egyezik, és pillanatok alatt kell dönteni. Persze mindezeknek az információknak az elsajátításához, nekik is csupán néhány hónap állt rendelkezésükre.
- A lóf..szt. A fickót Párizsban fogták meg, de ilyenkor visszalapoznak. Éppen én voltam szoliban. A hülye kínai egy étlappal beutazta fél Európát.
- Ilyet hallottam már, de azt hittem mese. 
-Hát nem az. Többször megcsinálták már. Arabok, koreaiak, akik nem képesek ember módjára írni.
Időközben a hadnaggyal való viszonyom mind jobban elmélyült. Mondhatnám elmérgesedett, de ez nem igaz, mert csupán minden érzelemtől mentes okádhatnékot éreztem, akárhányszor ránéztem. Nem voltam mérges egy picit sem. Elhatároztam, hogy kicsinálom. Ma ez nem menne, de akkor még voltak törvények, és azok egy maroknyi emberen kívül mindenkire vonatkoztak. Kezembe vettem a szabályzatot, és szóról szóra megtanultam. A hadnagy sejthette a bajt, hiszen minden szabálytalan kijelentésére azonnal a HÖR 4. valamelyik paragrafusával tromfoltam, kendőzetlen undorral hangomban. Kerestem a rést, de egyenlőre nem találtam. A HÖR 4 szerint ugyanis, amennyiben a sorkatonának bármilyen problémája adódik felettesével, arra a szolgálati út betartásával kaphat jogorvoslatot, melynek első lépcsője a politikai helyettes tiszt. Tehát a pol.h. azért van, hogy az igazságtalanságokat megoldja. Egy laktanyában van belőlük több tucat, de itt csak egy van, és a probléma ő maga.
Pufi segített. Egyértelmű volt, hogy neki komoly ismeretsége van, de ezzel sosem dicsekedett. A saját baján már nem változtathatott, de egy darabkát vissza akart adni abból a büntetésből, amit nem megérdemelten róttak rá. A HÖR 4 megnevezte ugyan az ilyen esetek felelősét, de a törzsfőnök levélcímét (nem véletlenül) sehol nem lehetett megtalálni. Pufi eltávozásáról visszaérkezve átadta a keresett adatot. A feljelentés elindult.
Az őrsről egyetlen alkalommal mehettem haza 4 napra. Éppen akkor állították vissza az órát. Az az ajándék óra életem egyik legértékesebb ajándéka volt, pedig a hétköznapokban nincs jelentősége.
A faluból busszal utaztunk Bátorig, ahol jó néhány órát kellett várnom a vonatcsatlakozásra. Lovász katonatársamat velem együtt engedték haza. Ő Bátorban lakott, jól ismerte a környéket. Mintha megérezte volna a különleges eseményeket, mellettem maradt. 
- Gyere, mutatok valamit, ami téged biztosan érdekel. - kicsit féltem elhagyni a továbbutazás biztonságos pontját, de ha elmegy a vonat, hát megyek stoppal. A katonákat mindenki felveszi. 
Háromnegyed óra gyaloglás után, jóval a várostól egy buckás, nádas völgybe érkeztünk. Néhány perc múlva a buckák megelevenedtek. Azt hittem álmodom, amikor a közelgő alakok emberré változtak, és mind odajöttek hozzánk. Boldogan üdvözölték a lovászt. Nekem is köszöntek, beszélgettek néhány szót, majd odébbálltak.
- Kik ezek zombik?- kérdeztem hitetlenkedve.
- Ezek buckalakó cigányok. Úgy élnek, mint az ősemberek. Gyűjtögetnek, meg néha lopnak is, de nem sokat. A nádas mellett laknak buckákban.
- Télen is? 
- Persze. Összebújnak, úgy nem fagynak meg. A buckáikat kibélelik náddal. Télen, ha sok a hó, akkor egész meleg van benn állítólag.
Közben elindultunk visszafelé. Nem hittem a fülemnek. Ezek az emberek épp úgy élnek, mint az állatok.
- És ezt hogy-hogy engedik?
- Igazából nem vesznek tudomást róluk. Nem sokan vannak már az egész országban, és előbb- utóbb ezek is beköltöznek valahova, mert ez nem egy kényelmes életforma. Addig viszont türelmesen szemet hunynak felettük.
A sors fintora, hogy azóta a nagyvárosok megszokott, és hivatalosan elfogadott jelenségévé váltak a "buckalakók"!
Elértük az állomást. Beültünk a restibe, és iszogattuk a sörünket, mikor egy ember rontott be vérző lábbal. 
- Megszúrt az a szemét! Fogják meg! – Dőlt a lábából a vér.
- Merre van? 
Az ember a vagonokra mutatott. Felugrottunk, és az álló vagonok elé rohantunk. Mögötte egy alacsony fickó szaladt felénk. Mikor meglátott, irányt váltott. A két sor vagon közt üldöztük, amikor a kocsik másik vége felől két rendőr ugrott elő. Az ember most megint felénk szaladt.
- Álljon meg! - kiáltotta a rendőr. „ezek meg honnan ilyen gyorsan?” Gondoltam én, de akkoriban ez volt a szokás. Minden sarkon állt egy rendőr, és nem az autósok sarcolása, meg a tüntetők ütlegelése miatt. 
Az ember térdre vetette magát, és messzire hajította a bicskáját. Mi közrefogtuk, míg a rendőrök odaértek. Megköszönték a segítséget, és azonnal megkezdték az általuk megítélt előbüntetés végrehajtását. 
Pufi leszerelése után néhány nappal anyámat tudtomon kívül meglátogatták. A két tiszt elé rakta a feljelentést, és beszélgetve megkérdezte:
- Tud ön erről a feljelentésről?
- Nem. Csak arról tudok, hogy mostanában igen rossz hangulatban van az állandó szívatás miatt, ahogy ő mondja.
- A „szívatás” természetes, ártalmatlan élcelődés a katonák közt asszonyom!
- Nem a katonákkal van baj. Azok barátságban vannak, hiszen egymásra vannak utalva, hanem az egyik tiszttel, aki reakciósnak nevezi, és folyamatosan alázni próbálja a fiamat, amit a civil életben sem könnyen visel.
- Beszélgettek?
- Igen, telefonon néha elérem őt, ha engedik. Mert haza csak egyszer engedték 7 hónap alatt. 
- Nem gondolja, hogy el kéne már engedni a kezét?
- Ön félreért uram! A fiam 16 éves kora óta önállóan főz, mos, vasal, a szabad ideje nagy részét pedig a barátaival, és barátnőivel tölti az utcán, koncerten, kocsmákban, vagy munkában. Rég nem fogom már a kezét, csak az anyja vagyok! Megérzem, ha baja van.
- És most úgy gondolja baja van?
- Ha nem talál kiutat, akkor mindig baja van.
- Ön szerint képes lenne ölni is e-miatt?
- Persze! Ha rákényszerítik, simán megteszi…
Másnap éjjel iszonyú hidegben bújtam össze Lantival, a járőrkutyával. Lekuporodtunk a fa tövébe, és betakaróztunk a sátorlappal. Mindig ezt tettük, ha hideg volt. Mivel Lantiban több bolha volt, mint amennyi betű a Széchenyi könyvtárban, előre láttam a sorsom, de inkább a viszketés, mint a fagyhalál. Ráadásul Lanti mellett nyugodtan lehetett aludni, mert előbb tudta, hogy jön az ellenőrzés, mint ahogy azt a hadnagy egyáltalán eltervezte volna. Ezen a napon is jelzett. Felálltam hát, rendbe szedtem magam, és vártam Vákuumagyú elvtársat, mivel a százados szabadságon volt. Kisvártatva megjelent a Simsonon… hogy fagyott volna le róla a hülyéje. „Mekkora idióta az, aki ilyenkor motorra ül csak azért, hogy engem cseszegessen?” Gondoltam. De aztán megértettem. Fűtötte a düh.
Miután szabály szerint jelentkeztem, Vákuumagyú fenyegető hangnemben kezdte:
- Hallom, feljelentett!
- Volt okom rá!
- JELENTEEM!- kiabált a hadnagy. A szabály szerint ugyanis minden gondolatomnak: „jelentem” igével kellett volna végződni. De én NEM jelentettem!
- Megkaptam a vizsgálatról szóló feljegyzést! Nem gondolta volna mi?- ez a barom azt képzeli, tudom hogy mennek a dolgok? Mostmár sejtem: figyelmeztette őt valaki, hogy bajban van. De amilyen idióta, tovább vágja a fát maga alatt.
- Kinn voltak az anyjánál is!- megvillant bennem valami, de még képes voltam koordinálni az indulataim.
- Fel fogom magát jelenteni!- Tedd azt te műparaszt! Kezdett felszaladni a vérnyomásom.
- Meg az anyját is!- tette fel a pontot az Í- re V elvtárs.
- Mert hazudnak össze- vissza mind a ketten! –vicsorgott mint egy állat
Egyszerre halálos nyugalom szállt meg. Rádöbbentem, miért jött motorral az elmebeteg. Hiszen ha Uazzal teszi, akkor a sofőr is tudna róla. Legbelül, kellemes hideg ereszkedett a fejemtől lefelé. Egészen a kezemig. Levettem vállamról a gépfegyvert, és a závárhoz nyúltam, mintha élesíteném. A melléhez raktam a csövet, és brutális nyugodtsággal azt mondtam:
- Amilyen barom vagy, be sem írtad, hogy ellenőrizni fogsz! Mostmár késő, mert lelőlek, mint egy kutyát. Engem úgyis felmentenek néhány hónap után, a feljelentés, meg a mostani látogatásod miatt. Neked normális körülmények közt sincs jogod baszogatni a fegyveres határőrt, mert veszélyesek vagyunk. Nálunk éles lőszer van. Itt benne a csőben- mutattam a fegyverre. - ebben a pillanatban összehugyozta magát. A lé csordogált a nagykabát alól egészen a lábamig - A szabályzat kimondja, hogy biztosítanod kell a nyugodt körülményeket a számomra. ..és te fenyegeted az anyám!?- Minden ízében remegni kezdett, és halálra vált arccal csendben válaszolt:
- Nyugodjon meg elvtárs! Ígérem nem lesz baj, csak eressze le a fegyverét. Elintézem magának, hogy felkerüljön Pestre. Megígérem!
- Te elintézed? Hiszen azt sem tudod elintézni, hogy te eltakarodj innen, pedig gyűlölöd a munkát, félsz a határsávban, és ostobább vagy a kutyámnál- mutattam Lantira, aki nem érdemelte meg a méltatlan sértést, de nem jutott más az eszembe. – én leszarom, hogy Te mit intézel, de utoljára szóltál hozzám. Ahogy felülsz a tetves motorodra, TBK-n beszólok az őrsre, hogy mi történt. Onnantól egy rossz mozdulatod van, és mindenki tudni fog mindent!- hajoltam egészen közel.
- Ugye tudod, hogy sosem blöffölök!?
- Persze határőrelvtárs! Csak nyugodjon meg végre!
- Aki nálam nyugodtabb, az halott!- ezzel leeresztettem a géppisztolyt. Nem hiszem, hogy lelőttem volna, de lehet. Az valószínűbb, hogy addig ütöttem volna, míg mozog, de erre nem volt szükség.
Másnapra kihúzott a szolgálati beosztásból. Hogy mikor, nem tudom, mert két napig nem láttam őt. A társaim sejthettek valamit, de nem kérdezősködtek, csak… mintha még barátságosabbak lettek volna. Egész nap azon gondolkodtam, mit hibáztam el, hiszen, egy apró részlet is a katonai börtönbe juttathatott volna. Amikor ma erről a történetről beszélek, mindenki azt hiszi: ez lehetetlen, hiszen a kommunizmus alatt mindenkit kinyírtak, aki a rendszer ellensége. De ez nem igaz. A konszolidált szocializmusban minden törvény összefüggött, és minden végrehajtónak volt egy ellenőre, tehát nem lehetett egyszerűen megvenni, eltüntetni az ellenfeleket úgy mint ma. A nyilvánosságnak hatalmas volt a visszatartó ereje, és ha két ember tud valamiről, az már nyilvánosnak tekinthető.
Három nap múlva a hadnagy, hajnalban az irodába hívott, mielőtt a parancsnok beért volna.
- Foglaljon helyet Both elvtárs!- kínált hellyel.
- Köszönöm. Inkább állok!- válaszoltam szelíd gúnnyal.
- Nos holnap reggel utazik Pestre. A katonaság hátralévő idejét Ady ligeten tölti el. Amit ígértem, betartottam. – nézett rám mosolyogva.
- Jelentem!.... ez engem nem érdekel. A lényeg, hogy ne találkozzunk többé. - válaszoltam. Sosem tudtam meg, ő kérte az áthelyezésem, vagy a vizsgálat eredményének köszönhettem, de másnap utaztam.
Ady ligeten jelentkeztem a kijelölt tisztnél, aki szívélyesen üdvözölt. A kis kockás füzettel, (amely az adatainkat, és katonai előmenetelünket rögzítette) kezében rám nézett.
- Áh! Éles határról jött!
- Jelentem igen!
- Akkor maga pisztollyal, gépkarabéllyal, sőt géppuskával is?...
- Jelentem igen.
- Magából kiváló őr lesz határőrelvtárs, nem is kell farigcsálni!- kacagott a saját idétlen poénján a nevemre célozva.
- Értettem!- de ahogy kimondtam, a főhadnagy arcára kiült a döbbenet. Mint később megtudtam, az utolsó laphoz ért, amelynek utolsó sora ez volt!: „ A jövőben fegyvertől eltiltva, kizárólag építő munkára alkalmazható!”
- Munkás század, a kő épületek mögött jobbra a fabarakok. Leléphet!- mondta nyersen. Nem kevés kárörömmel konstatáltam: Isten megkegyelmezett. Öreg koromra „ San Fancisco” lesz az otthonom.
A maradék időmet a Béla Király úti elnöki rezidencia építésével töltöttem, ahol ma is élvezik a munkámat a miniszterelvtársak… OH BOCSÁNAT! Miniszter urak. Láttam az atom biztos bunker lejáratának foszforeszkáló fényű útjelzőit, és évekkel később elgondolkodtam: 
Ha akkor tudom, hogy egy sokkal szemetebb világ következik, vajon ugyanígy lázadtam volna a szabadságomért? Ma már tudom, hogy a szabadság épp oly relatív, mint a becsület. A szeretet az egyetlen örök érték!